Ugass csak, énekelj,
Ha fáj a búcsúzás,
De nézd, a holdban
Ott vagyok, csak láss.
Rád mosolygok,
Kék sugárral
Ölellek minden éjjelen.
Meghallgatlak,
Csak mesélj nekem.
Félsz, nyüszítesz,
Szűkölsz is talán.
Pedig itt vagyunk,
Megvédünk,
Szavadra
Ugrik és segít
A falka.
S a Hold, én is
Szeretlek,
Figyelem minden
Léptedet,
Barátságunk örök,
Hiszen minden éjjel
Feljövök
És vigyázok rád,
Kis farkaskölyök.
Indira Myles
6 megjegyzés:
Nagyon szép minimál. Ezt nem is mutattad. Friss?
Szia, nem, nagyon régi. Még Dániából :)
Ó, hány Atlantis nyugszik a mélyben, hány szénszín palota,
Bennük hűvös hullám jár, loccsan nyugtalan ide-oda,
S nékünk örökre ismeretlen sarakban éji csirák
Bomolnak egyre s magvát szórja száz csodakelyhű virág.
Rövid a perc... az égi háló fénye sötétre fakúl,
Foszlik s eloszlik - már a hajnal langyos harmata hull,
A zord tenger kihűlt medrében puszta a sárga föveny,
Titkoknak, elmerült csodáknak nincs itten nyoma sem.
Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
Ikrem, mi lenne velem nélküled!
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bő eső ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,
Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
Erőt vagy vak mámort ugy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.
Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog
S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Megjegyzés küldése