Vég kezdete? Kezdet vége?

Ismétlő

legyen álom
legyen béke
legyen minden
rossznak vége

kiálts érted
kiálts értem
kiálts talán
majd megértem

csendes szavak
csendes dalok
csendes vágyak
és sóhajok

lázít a tett
lázít a test
lázít az éj
altat az est

csókod selyem
csókod márvány
csókod tűnő
szép szivárvány

dalod elnyel
dalod ölel
dalod néha
értem jön el

lángom éget
lángom vadít
lángom lelket
felszabadít

látok csendet
látok vágyat
látok értem
vetett ágyat

hiszek szóban
hiszek dalban
hiszek bolond
önmagamban

várok múltat
várok jövőt
várok jelent
az eltűnőt

hívok álmot
hívok mesét
hívok igaz
boldog regét

sötét éjben
sötét égen
sötét árnyék
lánggal égjen

valaki hív
valaki kér
valaki még
mindig remél

a vers szavak
a vers dalok
a vers igaz
benne vagyok

(Komáromi János)

Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
kézen fogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amelyik titkos jeleket sugároz.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a manókirály
lerombolta Palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk –
de csak azért, hogy erre azt mondd:
gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról
nem beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva
hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.

Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület.
De aztán bevallottam volna azt is.

(Pinczési Judit)

 

A vágyaim titkos tárgya: vörösfejű (testarossa)

És hogy ne maradjunk versidézet nélkül idézzük ide 400 ló szellemét..

...
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

(Petőfi Sándor, Az Alföld)

Ez a csoki enyém :)

Ezt a csokit itten
magaménak mondom.
Izgalmas burkából
hamarcsak kibontom.

Fogam karistjával
illetem felszínét,
ő meg csoki módra
kenődik szerteszét.

Ám én - hopp - lenyalom.
De rágni sem restellem.
S azon kapom magam,
hogy, hogy nem, lenyeltem.

Szegény csoki! - mondom,
de csak színlelem a gyászt.
Valójában egyáltalán nem vagyok szomorú.
Egy frászt!
(Laár András)

Mindenkit szeress, ne sokban bízz,
Ne bánts senkit, ellenséged inkább féljen,
Minthogy legyőzd, barátodat szívedre rejtsd,
Szidjanak hallgatásért, ne beszédért.
(William Shakespeare)

..egy más csillagon

Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik
s múltadból érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.
Mielőtt megismertelek,
már szakítottam rég veled,
nem is tudtad, hogy létezem,
és szakítottál rég velem,
elváltunk végleg, mielőtt
megjelentünk egymás előtt,
én jobbra el - te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.
Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
te érted ezt? A távozó
nem el, de feltűnik. Hahó,
hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!
Isten hozott! Isten veled!
Isten veled! Isten hozott!
Futok tőled s hozzád futok,
s te tőlem énhozzám szaladsz,
előlem is hozzám szaladsz -
ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.
..

(Baranyi Ferenc)

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja,
s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt saját magadról.
Okosnak nézel? hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Weöres Sándor

Héjják és galambok

 
 

Nekedvers :)

Reményik Sándor - Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

A sírásról és a nevetésről

Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.

Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.

Gonosz szél, rossz tavaszi szél!
Mióta lelkemre leheltél,
Bennem két ember él.

Mióta veled versenyt fütyörésztem,
Azóta más lett a sírásom
És más a nevetésem.

Mióta ma a napba néztem,
Azóta nevet a sírásom,
Azóta könny van minden nevetésben.

És most már sírni nem merek,
Mert félek a torz kacagás arcától,
Hogy vigyorogva rám mered.

És nevetni is elfeledtem.
Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam,
És minden sírt, mikor nevettem.

Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.
A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.

Sík Sándor

Pitypangológia

na gyerünk süss fel nap

Dsida Jenő - Most elmondom...

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.

 

Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt.
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk 

Zelk Zoltán – Én Téged tudlak

 
 
 
 

Nem rejtõzhetsz el már elõlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtõl visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgõ részek.
De ha úgy akarom, belõlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félõ, lágy harapásod
s bõröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésbõl, árnyból és szinekbõl
újból és újból megteremtlek.